A kiadott programnak megfelelően megint napsütésre ébredtünk és mivel ez az egy napunk volt még Navelliben mindent bele kellett sűríteni. A főzés előtt körbejártuk ezt a tünemény kis városkát le és föl a most már milliónak tűnő lépcsőn és nem győztük kattogtatni a fényképezőgépeinket. Varázslatos vidék igazi mediterrán feeling a sok fehér kő miatt és mert minden ház vakolatlan,árkádok,sikátorok, kicsiny ablakok spalettákkal és boltíves alacsony ajtók hogy a nyár forrósága kívül maradjon,és a kilátás a környékre szinte hihetetlen távolságokra engedi a nézelődőt. Nem lakják az összes házat, sokan emigráltak már régen és az elhagyott épületek romlásnak indulva egy különleges hangulatot keltenek látva a nyitva hagyott ajtók mögötti ürességet az omladozó falakat és a sehová sem vezető lépcsőket.

Ezért emlékeztet engem annyira egy Hvar szigetén található csodálatos  elhagyott kis városra ahol ugyan ezt érzi az ember, a hegyek ölelésében nem túl távol a tengertől egy olyan világ ahol a természet már átvette a hatalmat de mégis valami végtelen nyugalmat és állandóságot áraszt amikor sétálgatunk az elvadult fügefák és a falakat elfoglaló kapri bokrok között. Végre megtalálva a mi házunkat ma rizotto milaneset és fűszeres párolt karajt fogunk készíteni,valamint egy húsvéti süteményt ami a mi túrós táskánk sós változata.  A hús előkészítése annyiból állt, hogy olíván körbesütöttük majd a ház előtti kis kertből szedtünk a téli méteres hó után éppen magához tért kakukkfűből, majorannából,mentából és rozmaringból egy keveset majd répát és hagymát is tettünk hozzá és lefedve hagytuk párolódni. Mikor kész lett spenótot pároltunk olíván fokhagymával köretnek. A rizottónk lényege a sáfrány volt meg a tetejére bőven szórt parmezán. Az ebéd után megkóstoltuk a signora házi készítésű „nocinoját” ami zölddióval érlelt vörösbor némi hozzáadott cukorral és alkohollal, digestivoként egy komolyabb étkezés után. Meglepően kellemes mert nem túl édes és nem túl erős és nem hasonlít a nálunk pálinkával készülő változatához. Ezzel búcsúztunk, és indultunk először Aquila felé,az úton gyönyörködve a hegyek tetején vagy meredélyein kupacokban halmozódó házakból álló kis településeken,valamint a puszta közepén egyedül magasodó középkort idéző szép templomokban melyek mellett fellelhetőek a zarándokok számára épített fedett pihenők. Aquila három évvel a nagy földrengés után is egy romváros amit több helyen a katonák őriznek de láthatóan megy tovább az élet a felállványozott épületek között. Az itteniek sírnak a városért ami már soha nem lesz a régi. Elmondásuk szerint Aquila egy szám a 99 városa volt, 99 nemesi család, 99 tér,és 99 szökőkút volt benne és nem ismerték a világban, sosem voltak itt turisták csak akik itt éltek és itt jártak egyetemre,és ez már soha nem tér vissza. Miután körbe autóztunk a megközelíthető helyeken tovább indultunk Calascio felé. Házigazdánk ajánlotta ezt a helyet ahová egy vadregényes hegyi úton lehetett eljutni, és egy látványnak sem utolsó hegyoldalra tapadt szép kis faluba érkeztünk, ahol megint csak lépcsőkön lehet közlekedni és nincs egy méternél hosszabb vizszintes szakasz. A fő látványosság templomának oldal kapuja a XV.századból amit a padre szerint már megpróbáltak ellopni. A világ tetején vagyunk, az Isten háta mögött, a vadnak tartott Abruzzo közepén, de látva ezt a fantasztikus szép alkotást - elhiszem, hogy nem túlzott. Egy csodálatos hófehér dúsan faragott kő boltív alatt a világ egyik legszebb faragott kétszárnyú ajtaja látható a biblia felismerhető legfontosabb történeteivel és a több száz év érett sötét színével. Szinte hihetetlen de a templom alapjai már a IX.századból valók amikor mi még csak hazát kerestünk.

Számomra az sem világos oly sok más mellett,hogy miként építkeztek ilyen környezetben és hogyan találták meg egyáltalán ezeket a helyeket amikor még utak sem voltak. Ez is egy olyan rejtély mint a katedrálisok építése a X. században vagy akár a piramisok. Egy igazi olasz kávé után a helyi bárban ami előtt két öreg úgy beszélgetett mintha a Keresztapa című filmben lennénk, tovább indultunk Bominaco felé, ahol előző este pizzáztunk, hogy megnézzük a híres templomot. A vendéglőben Giuliano a főnök fia készítette elő a tésztát az esti sütéshez de kérésünkre előkerítette a „guardiánt” ,hogy végig vezessen minket ezen a világörökség kincsén. Azt hiszem eddig sem spóroltam a jelzőkkel de ez a templom mindent visz. Nincs olyan szép szó amivel azt a csodát le lehet írni és azt az érzést ami hatalmába keríti a fogékony embert ilyen gyönyörűség láttán, Ahogy a kapun belépünk mint egy idő utazás visszajutunk a X. század közelébe,szinte hallani a halkan szóló gregoriánt és a csuhák susogását. Elámulunk az egyszerűség eleganciáján az ezer év múlhatatlan értékein, az oszlopok szép sorain a szószék faragott kőcsipkéin és a falakon talált freskó maradványokon. A kisebbik régebbi templomban ezek a freskók szinte teljesen épek és gyakorlatilag végig nézhetjük a bibliát egy Giotto stílusában készült képregényben. A koronája ez az abruzzoi tartózkodásunknak egy felemelő élmény ami sokáig nem halványul majd. A nap lezárásaként elmentünk Navelli egyik kis vendéglőjébe egy autentikus arrosticini vacsorára ami birkahús kockák nyárson sütve. A vacsora élménye mellé az esti fényekkel kivilágított Navellit kaptuk búcsúzóul, ami végképp megerősítette a távozás fájdalmát.