Túránk második fele Abruzzo tartomány konyhájának megismerésére szerveződik. Ebbe már volt szerencsénk belekóstolni tavaly ősszel, amikor olívaszüretre érkeztünk ide. Ez erősítette meg a már tervbe vett Marchei utat, kiegészítve Abruzzoval. Olyan rendkívül szívélyes vendéglátásban volt részünk az ott töltött néhány napban, amit azok a helyek tudnak, amelyeket még nem rontott meg a turisták inváziója, tiszta szívből a legjobbat adják a vendégnek. Pianellában voltunk olívaszüreten. Ez a település Pescara magasságában van kb. 20 km-re a tengertől. Házigazdánk –Max- tematikus terv szerint vezetett be a helyi kulinária titkaiba. Az első este a Margherita 2 Arrosticini étterembe mentünk. Rendkívül egyszerű, rusztikus berendezésű, egymásból nyíló helyiségek, szaporán futkosó pincérek és telt ház látványa fogadott, amikor beléptünk. Meglehetősen jó pozíciót fogtunk, egy a konyhával szemben lévő asztalt. Étlapot nem hoznak, mivel két dolog között lehet választani, megeszed vagy nem amit eléd tesz a pincér. Ez pedig az előétel, ami különböző bruschetták egyvelege egy tányéron, paradicsommal, sajttal, sonkával, gombával. Majd jön a főétel, egy nagy tál arrosticini. Ez bárányhús apró kockára vágva, és nyársra húzva, úgy hogy a soványabb falatok közé zsírosabbak kerüljenek, majd faszén parázson megsütik. Mennyei! 

Így néz ki pálcikára húzva, majd megsütik. A végeredmény: nyammm.... 

Evőeszköz használata kerülendő, hagyományosan a fogával húzza le az ember a husit a pálcikáról. Természetesen a vacsora végén a konyhában kötöttünk ki, testközelből is ellenőriztük, mi kerül az asztalra. A pincérek pedig mindaddig cserélgetik a megüresedő tálakat frissen sülttel megrakottra, míg azt nem mondjuk, elég!

Az étkezések elmaradhatatlan kelléke az extraszűz olívaolaja, ami itt házigazdánk kitűnő friss olaja,  a bor pedig Montepulciano d'abruzzo féle vörösbor. Hibátlan.

 Abruzzo vidékének egyik meghatározó gazdasági területe az állattenyésztés, bár azok a pásztorok, akik a hagyományos ridegtartással nevelik az állataikat ma már meglehetősen kevesen vannak. Ez azt jelenti, hogy a meleg évszakban a dús hegyi legelőkön él a nyáj, amikor beköszönt az ősz, akkor pedig lehajtják őket a tengerpart közeli síkságra, ahol áttelelnek. Ez a módszer a pásztorok számára fáradságos, ráadásul hónapokig távol van a családjától, de az állatok számára sokkal kedvezőbb, igényeiket jobban kielégíti mint a zárt istállós vagy karámos állattartás. A szabadban nevelkedett állatok húsa sokkal finomabb, aromagazdagabb. A fenti fogásról pedig megtudtuk, hogy a pásztorok hagyományos étele volt. Tanulság: Minden munkában meg lehet találni a szépséget :-), ha szorgalmasan keressük !